Blog

"Ha a gyávaságom miatt nem merek nemet mondani, mert félek a következményektől, akkor a sorozatosan bekövetkező kudarcok miatt egyre kevésbé szeretem magam, így elkezdek megfelelni másoknak, hogy szeressenek. Vagyis megalkuvó leszek. Feladom a hitemet, önmagam szemében nem leszek többé hiteles, kettétöröm a saját gerincemet, és nem leszek többé büszke magamra. Csökken, majd megszűnik az önbizalmam, megszűnik a tartásom. Nem leszek hiteles nő vagy férfi, az életemben bekövetkező önfeladás miatt. Ennek kimondásához eljutni eléggé fájdalmas út."
(dr. Csernus Imre: A kiút - részlet)

Van egy állás a kínai asztrológiában amit leépítésnek hívnak. Ez az állás arról szól, hogy nem a saját életemet élem. Megteszek dolgokat másoknak, de valójában én nem érzem közben jól magam, én magamtól azokat a dolgokat nem tenném meg, de ezer indokot fel tudok sorolni, hogy mégis miért teszem meg. Félek. Hogy mitől?

• attól, hogy mit gondolnak mások
• attól, hogy ha nem teszem meg nem fognak szeretni,
• attól, hogy ha nem teszem meg kiderül, hogy nem vagyok annyira jó ember
• attól, hogy bűntudatom lesz és én magam elítélem magam
• attól, hogy veszekedni fogunk és sértődés lesz
• úgy érzem ez számomra kötelesség

Még nagyon hosszan lehetne sorolni az indokokat és akinek ezzel dolga van, az bizony tudja is. Sokféle formában megjelenhet ennek a tanulása. De mindegyik szituációnak ugyanaz a lényege. Nem merem elmondani, hogy én mit szeretnék és a végén benne vagyok egy olyan szituációban ahol nem érzem jól magam és ahol egyre jobban kisebbnek és gyávábbnak látom magam. 

Nézzünk egy-két példát:

Reggelente mikor munkába indulok a szomszéd néni mindig kitalál valamit. Hol leviteti velem a szemetet, hol hozat egy pár kiflit a közeli boltból, hol levetet valamit a polcról, amit nem ér el. Én pedig elkések miatta. De nem merek szólni, mert félek attól, hogy kibeszél majd a lépcsőházban, hogy még erre sem vagyok képes. 

Párom kitalálja, hogy unalmas a hálószoba és fel kellene dobni valami tapétával az nagy divat és vesz egy bűn rondát. Nagyon félek, hogy megsértem, meg akkor legközelebb nem fog csinálni semmit, így nem szólok, de minden este gyomorgörccsel megyek be hálóba, mert annyira nem tetszik.

Baráti társasággal töltött házibuliba autóval érkezem, mert nem szoktam és nem is szeretek inni. Persze a többiek már emelkedett hangulatban vannak és ha nem iszom velük, akkor hallgathatom a "hangember vagy!" "ne legyél már ilyen beszari!" és a "nem igaz, hogy egy pálinkát nem bírsz meginni" beszólásokat, amíg meg nem iszom egy-két pohárral. Így aztán vagy mehetek haza gyalog, vagy ami veszélyesebb, autóba ülök hazafelé, úgy hogy ittam. 

Szülés után nem akkor és nem úgy megyek vissza dolgozni ahogy nekem jólesne, hanem engedek a rosszalló megjegyzéseknek amik a szüleimtől, a tágabb környezetemtől érkeznek, hogy "milyen anya az olyan, aki nem akar otthon maradni 3 évig a gyerekével???" esetleg: "te már dolgoznál? Hát nem tudom, én annyira élveztem, hogy itthon lehettem, eszem ágában nem volt dolgozni, a gyereknek az anyja mellett a helye!". Hagyom, hogy bűntudatot keltsenek bennem, hogy helytelen az anyaság mellett a felnőtt életemre is vágyni és csak akkor lehetek jó anya, ha 100%-al a gyerekre koncentrálok, a magam igényeit pedig elfelejtem. 

Még sok-sok szituációt lehetne felsorakoztatni, de azt hiszem már ennyiből is nagyon érthető, hogy miről is szól a leépítés. Valójában arról, hogy kiállok magamért és úgy élek ahogy én szeretnék, azt teszem amit én szeretnék, nem pedig azt amit mások elvárnak tőlem, én pedig megteszem, mert mindenáron meg akarok felelni. 

De lássuk, hogy a fenti szituációkban mi történik ha nemet mondunk? A néninek őszintén elmondom, hogy ha még egyszer elkések, akkor kirúgnak a munkahelyemről, ezért reggel nem tudok a segítségére lenni, viszont délután szívesen segítek. Vagy megérti és megköszöni, vagy felháborodik, de ez már nem az én gondom, viszont nem remegve megyek munkába, hogy vajon a főnök észreveszi-e hogy késtem? Páromnak megmondom, hogy benne vagyok a tapétázásban, de cseréljük ki amit megvett, mert nekem nem tetszik. Ha ügyesen kommunikálok meg fogja érteni, ha nem, akkor morgolódik, de legalább örömmel megyek aludni esténént. A társaságban nem iszom alkoholt, nyugodtan ülök a volán mögé hazafelé. Lehet, hogy szekálni fognak, de ha szeretnek és kedvelnek, akkor elfogadják, hogy én nem szoktam inni. Ha nem, akkor nem vagyok abba a társaságba való és valójában nem veszítettem semmit. Az utolsó szituációban beadom a gyermekem a bölcsibe én pedig dolgozom, kiegyensúlyozott leszek. Igaz, hogy nem az egész napomat töltöm a gyermekemmel, de azok az órák, amiket együtt töltünk örömteliek lesznek, hiszen én is boldog és kiegyensúlyozott leszek. Mennyivel többet ér ez a gyermeknek mint egy állandóan lógó orrú, türelmetlen, frusztrált mami, aki folyton morog. A minőségi együtt töltött idő és a példamutatás fontosabb mint az elképzelt ideaképeknek való feszült megfelelés. 

Szóval ha ezzel dolgunk van, akkor meg kell tanulnunk nemet mondani. Lehet, hogy tényleg elveszítünk valamit  Lehet, hogy megváltozik a rólunk alkotott kép, lehet, hogy eltűnnek mellőlünk emberek, vagy újak jönnek mellénk. De csak olyan dolgot veszíthetünk, amiben nem éreztük jól magunkat. Hiszen ha valaki emiatt kilép az életünkből, az nem minket szeretett, csupán azt amit megtettünk neki. 

Egyik elemzettem tette fel nekem a kérdést, hogy "de ez nem önzőség"? Mire én azt válaszoltam, hogy nem. Valójában az az önzőség, ha valaki elvár tőled valamit, hogy tegyél meg, mikor tudja jól, hogy az neked nem jó, és te közben nem érzed jól magad. 

A konklúzió: természetesen ez nem azt jelenti, hogy soha senkinek ne segítsünk. De lássuk meg a határainkat. Hol van az a vonal amikor már átengedjük másoknak az irányítást, amikor már nem a saját életünket éljük, amikor a segítség már nem önzetlen, hanem kényszer. Ott akkor ki kell állnunk magunkért és meg kell tanulni nemet mondani. Ha pedig sikerül, akkor megtapasztalhatjuk, hogy milyen nagy mértékben növeli meg ez az önbizalmunkat. Hiszen ezáltal elkezdem szeretni és tisztelni magamat. 

"Megoldás? Ahhoz, hogy újra elkezdjem szeretni saját magam, az első és legfontosabb lépés, hogy meg tudok-e bocsátani magamnak, meg tudom-e bocsátani saját önfeladásomat (...) megkeresni azt a fiatal lányt vagy fiút, akit tudatosan vagy öntudatlan feladtam. Hol volt az a pont, ahol az életem egy fontos területén elkezdtem hazudni magamnak, és elárultam saját magam? (...) azt szoktam tanácsolni, hogy írhatnak egy bocsánatkérő levelet az egykori tiszta önmaguknak. (...) A levélben részletesen el lehet magyarázni ennek a tiszta énnek, hogy miért és hogyan adták őt fel, ezzel mit értek el, mibe került az önprostitúciójuk. Majd írásban bocsánatot lehet kérni tőle. Majd a bocsánatkérés után önmaguknak ígéreteket tenni, hogy ezek után mi lesz másképp. Mire fognak törekedni, hogy másképp legyen. Persze ez nem fog sikerülni egyik pillanatról a másikra, de ott marad egy emlékeztető levél formájában, amit bármikor elő lehet venni, és újra elolvasni. (...)
Mi marad örökségként? Amit átadunk. A neveltetésből származó eszmék, a hit, a szülők hozzáállása az élethez. A hiteles férfi és hiteles nő mosolya. És megmaradhat még valami. Egy levél. Amit egy negyven évvel azelőtt önmagát feladó ember írt, amikor megfogalmazta, hogy ezek után hogyan fogja újra elkezdeni szeretni önmagát. (...)"
(dr. Csernus Imre: A kiút - részlet)

Csernus Imre könyvéből való idézetet forrása Somogyi Erika HR tanácsadó facebook oldala

És akkor lássuk, hogy egy általam nagyra becsült pszichológus, Almási Kitti mit mond a témában: